Idehaza jelenleg a kapitánykérdést tartjuk a legégetőbbnek, holott az nem több, mint ami, azaz egy edzői feladat – ahogy arról értekeztünk is, még Bernd Storck távozása előtt. Ideális esetben természetesen összhangban működik az ország labdarúgása és kirakatcsapata, de az irányvonalak, illetve reformok bevezetéséhez és alkalmazásához, a folyamat működtetéséhez a döntéseket nem a válogatott kispadján, hanem a szövetségben hozzák.
Felénk nemcsak a pályán alacsony a színvonal, a futballról szóló beszélgetések sem verdesik az eget, így hajlamosak vagyunk bevenni minden légből kapott lózungot. Miközben a fejlődés csak úgy lehetséges, ha tényekkel igazoljuk az állításokat. (Csakhogy, akkor nem elfedhető néhány megdöbbentő adat, például az élvonalbeli klubok költségvetéseinek anomáliái.)
Hétről hétre előkerül valamiért a legtöbbször tévesen megnevezett fiatal és külföldi szabály, miközben ezek nem szabályok, az MLSZ ajánlásokat tett közzé, amelyeknek betartását honorálja. A legtöbbször fennhangon dorongolt lehetőséggel – melyet általában büntetésként élnek meg az edzők, mondván ez korlátozza, hogy baromi nagy eredményeket érjenek el – mégis sikerült megteremteni, hogy több saját utánpótlásból kikerült játékos mutathassa meg magát, ezzel visszaszorítva a mi nívónkon is tucatlégiósok szerepeltetését.
A legutóbbi kimutatásokban összegezték, arányait tekintve Európában mely egyesületeknél legmagasabbak a külföldi futballisták pályán töltött percei, és ezen a listán egyetlen magyar klub sem került be a top 100-ba. A teljes lista (amely itt tekinthető meg) érdekességei közül kiemeltünk néhányat:
– az első három helyen kizárólag ciprusiak állnak: Apollon Limassol, Anorthosis és az AEK Larnaca. Az első tízben még kettő, a húszban újabb három, az ötvenben összesen 13 szigetországi együttes található
– a topligákból a Chelsea-é a legelőkelőbb helyezés a táblázaton, az ötödik; az angol bajnoki címvédőnél 90 % feletti a külföldiek aránya a pályán. Azért nem száz, mert az egyetelen bevetett angoljuk, Gary Cahill alapember
– a spanyol liga mindössze három reprezentánsa olvasható a listán (elsőként a Sevilla a 64. helyen), a Barcelona és a Real Madrid nincs köztük
– a százban 17 török klubot találni (még Angliából sincs ennyi, onnan 12 fért fel). Ezt a felvásárlóerőt látva nincs mit csodálkozni, hogy a válogatottjuk ismét mennyire alulteljesített a vb-selejtezőkön, vagy mint azt láthattuk, az utánpótlásuk semmivel sem erősebb a mienknél. Pénzből nincs hiányuk, csak légiósokra költik.
A kutatás szerint kontinensszerte három csapat nem vetett be külföldi játékost, az egyaránt ukrán PFK Olekszandrija és Veres, valamint a finn HIFK. Mi azért ne feledkezzünk meg a Paksról sem, melyben kizárólag hazaiakra építenek, igaz, kapusuk, Molnár Péter szlovákiai magyar.
Viszont árnyalja a képet, hogyha az ebben a tekintetben egészen extrém török és ciprusi bajnokságot leszámítjuk, akkor is kizárólag az OTP Bank Ligánál magasabbra taksált ligákban nagyobb a légiósok pályán töltött perceinek százaléka. A keretesben fel is tüntettük az élvonalunkat megelőző országok bajnokságait, majd feltüntettük a magyarhoz hasonló méretű környező ligák helyezését.
Azt külön megvizsgáltuk, az NB I-ben milyen arányban ülnek a cserepadokon a légiósok, akik egyébként elméletileg azért érkeztek, hogy emeljék a színvonalat. Mivel a CIES vizsgálata akkor jelent meg, mikor itthon épp lement 11 forduló, azaz az első kör, így mi is ezt az időszakot vettük figyelembe. Elgondolkodtató, hogy az első három forduló egészen szolid mutatói mennyit változtak, nem épp a megfelelő irányba.
Meccsenként hét-hét tartalékot nevezhetnek meg az együttesek, így fordulónként 84 játékos toporog izgatottan lesve edzője minden rezzenését, várva, végre megmutathassa a pályán, hiba volt mellőzni. Az idény kezdetén a cseresorok 15 %-a érkezett a határon túlról, azóta 23 % vagy annál is magasabb az arányuk. Többször is előfordult, 13-14-re rúgott azoknak a száma, akik állítólag erősítésként tévedtek az NB I-be, aztán még jegyet sem kellett venniük, hogy a lehető legközelebbről nézzék végig az adott fordulóban kenyéradójuk mérkőzéseit – értsd: nem cserélték be.
Bölöni László a minap arról beszélt, mi értelme a padra szerződtetni idegenlégióst, akkor kell idehozni valakit, ha valóban szükség van rá. Ehhez képest tényleg csak a szemléltetés kedvéért szemezgettünk. De,
– a Fradinál a 2. és a 10. forduló közt elvesző Janek Sternberg és a 4. és a 11. forduló közt egyszer sem bevetett, néha a kispadra odaférő Julian Koch,
– vagy a DVSC-nél tízszer meccsre nevezett, de csak kétszer szerephez jutó Danilo Szekulics (ne vitassuk el a megye I-es tarcsiban egy meccsen két gól a mérlege),
– vagy a Puskás Akdémiában ötször be sem álló, egyszerre maximum egy félidőt kapó Stipe Bacelic-Grgic
– vagy a kiesőhelyekre bebetonozódott Balmazújvárosban három meccsen 28 percre jó Ante Batarelo alkalmazásának mi értelme?
Vagy a hozzájuk hasonlóknak? Azt is tudjuk, előfordulhat, azért nem kezdő egy játékos mert például épp sérülésből tér vissza. De valószínűbb, az átigazolási szezon hajrájában később érkezők vették át a helyüket (vagy ültek melléjük a kispadra), esetleg kiderült, nem a világ a hülye, mert nem csapott le rájuk hamarabb.
Adriano Galliani, aki évtizedeken keresztül volt az AC Milan ügyvezető igazgatója, azt mondta, a foci egy játék, a futball ott kezdődik mikor jövedelmező üzletté válik. Szóval a címben is azért szerepel foci, és nem futball. Ugyanis nálunk hiányzik a tervszerű felépítés, mikor egy MLSZ-ajánlás követése nem kényszerítő erő lesz, hanem elismerés. Amikor üzletileg hoznak minden döntést, az alapvető strukturális felépítéstől a legutolsó igazolásig. Ha rájönnek, ne az adott klubnál jó, ha egy szezont kibíró edző döntsön az igazolásokról, hanem a klub modellje.
Csakhogy azokhoz klubmodellek kellenének. És reális helyzetértékelés, melyben megtaláljuk a testhezálló szerepünk a Galliani által említett, tőlünk nézve minden szempontból fényévnyi távolságra lévő iparágban.